Veszteségek

2009 október 7. | Szerző: |

 ” Mikor a veszteség szót kiejtjük,
akkor ezen többnyire azt értjük, hogy a halál elragadja tőlünk, akit szeretünk.
De a veszteség sokkal átfogóbb motívuma életünknek. Mert nemcsak a halál hoz
veszteséget, hanem az is, ha elhagyunk valakit, vagy minket hagynak el, ha
változunk, ha elengedünk, ha továbbmegyünk. A veszteségeink nem korlátozódnak a
szeretteinktől való elszakadásra vagy elválásra. Tudatosan vagy tudattalanul el
kell veszítenünk romantikus álmainkat, ostoba elvárásainkat, a szabadság, a
hatalom, a biztonság illúzióját, majd saját fiatal önmagunkat is. A
veszteségeket, amelyekkel szembesülnünk kell, amint szemben találjuk magunkat
néhány kikerülhetetlen ténnyel:

 hogy el kell fogadnunk saját magunkban és másokban is azt,
hogy a szeretet a gyűlölettel, a jó a rosszal van összekötve,

 hogy lehetőségeinket korlátozza az anatómiánk és a
bűntudatunk,

 hogy egyetlen emberi kapcsolat sem szeplőtelen,

 hogy jelenlétünk e bolygón kérlelhetetlenül átmeneti,

 hogy végtelenül erőtlenek vagyunk ahhoz, hogy akár
önmagunkat, akár szereteinket meg tudjuk óvni a veszélyektől, a fájdalomtól, az
idő pusztításától, az öregedéstől, a haláltól: nincs elég erőnk ahhoz, hogy
megóvjuk magunkat a veszteségektől.

Ezek a veszteségek az élet szerves részei: általánosak, elkerülhetetlenek,
kérlelhetetlenek. De ezek a veszteségek egyszersmind szükségesek is, mert a
veszteségek, elszakadások és elengedések érlelnek bennünket. (de jó lenne, ha ezt el tudnám hinni)

Álmainkban és intim kapcsolatainkban szembesülnünk kell mindazzal,
amit soha nem fogunk birtokolni, amivé soha nem lehetünk. Szenvedélyeink
sérülékennyé tesznek a veszteséggel szemben. Lehetünk bármilyen okosak, néha
mégis veszítenünk kell.

Állítom, hogy életünk megértésének központi elem annak megértése,
hogy mi módon tudunk bánni veszteségeinkkel. Azt állítom, hogy jó és rossz
értelemben egyaránt a veszteségeink határozzák meg, kik vagyunk, és milyen
életet élünk. Tudattalanunk hatalmas ereje – ez a tudatunkon kivüli tartomány –
formálja életünk eseményeit. A tudatunk segít, ha megértjük, amit teszünk,
segít abban, hogy önismeretünk kiterjeszthesse lehetőségeink és választásaink
határait.

Szembesülnünk kell saját erőnk és lehetőségeink korlátaival, meg
kell hajolnunk a lehetetlen előtt.

Fel kell adnunk az ideális kapcsolatokról szőtt álmainkat a
tökéletlen kapcsolatok emberi valóságáért.

Ezt követik az élet második felének sokszoros veszteségei.

Soha nem tudjuk azonban úgy feladni, hogy ne vágyjunk újra
megtalálni.

                     
Álmodozunk…

Álmainkban lelkünknek olyan területére érkezünk, ahol az
ellentmondások békében megférnek egymással, az objektív valóság törvényei nem
érvényesek, a képek összesűrítődnek és eltolódnak, az ok és okozat közötti
kapcsolat érvényét veszti, és az idő, a múlt, jelen és jövő, egy és ugyanaz