Tényleg optimizmus

2009 szeptember 16. | Szerző: |

 Rebi barátnőm szerint, hagyjam már a francba Andrást, 5 év után senki nem hagyja el a családját.

Mégis akkor miért van az az érzésem, hogy András soha ennyire közel nem állt ehhez a lépéshez. Annyira érzem a szerelmét, a ragaszkodását, a gyötrelmeit. Jó ez nekem? nem biztos, mert így sokkal nehezebb lesz azon a bizonyos napon. Pedig közeledik…és én nem mondtam le a tervemről.

Megint egyedül…írtam már…barátném visszament a pasijához. Asszem nekem meg tanulnom kellene. De olyan nehéz nekiállni, amikor meg beindulok, valamiért abba kell hagynom, és kizökkenek belőle. jhaj….néha jó dolgomban azt sem tudom mi bajom. (csak mert nem vagyok újabban hajlandó tudomásul venni a rosszakat)

( ma van a 2. nevem névnapja…és András nejének is…:)) ojjé